Nem jellemző az írásaimra,hogy igazán magán jellegűek lennének.A következő bejegyzésem viszont nagyon is az lesz.Mélyebb dolgokat érint,mint amiről könnyedén,poénokkal tűzdelve tudok írni,így ne várjatok humorzsákos sziporkázásokat! Gondolkodtam,hogy hogyan és mikor írjak erről.Azt hiszem most érett meg a dolog…
Mindannyian elveszítünk valakit,hol így,hol úgy.Van mikor egy szerelmet,vagy egy értékes kapcsolatot gyászolunk és van amikor az általunk csodált,nagyra tartott,szeretett ember halála szaggatja és teszi próbára a lelkünket.Olyan helyen pihen meg a lelke amit mi nem ismerhetünk,csak remélhetünk…hogy ott már jobb neki,hogy ott már minden könnyebb.Tudni nem tudhatunk semmit és tehetetlenek vagyunk amit nekünk embereknek nehéz elfogadni.
Pár hónappal ez előtt engem is itt hagyott egy ember ,aki minden mozdulatomban,pillanatomban benne él.Általa és a nevelése által lettem azzá aki ma vagyok.Jó,vagy rossz….most nem ez számít,csak hogy bármilyen is lettem az neki is köszönhető.Így soha senki nem törölheti ki őt belőlem,hiszen általam tovább létezik.Ez a csodálatos ember nem más,mint a drága NAGYMAMÁM.Az eszem azt mondja,hogy mosolyogjak és örüljek annak amit kaptam tőle/belőle,örüljek annak az időnek amit vele tölthettem,amíg magam mellett tudhattam és ne azon sírjak amit már nem kaphatok.Igen,az eszem ezt mondja,de a szemem ,a lelkem és az önzőségem nem engedelmeskedik.Vissza parancsolnám a könnyeket,de nem lehet.
Egész pici koromtól féltem a halálától és amikor bekövetkezett furcsa kettősséget éreztem.Egyrészről azt,hogy most lettem csak igazán védtelen,pici és gyenge,másrészről pedig,hogy mostantól kell tényleg erős,talpraesett felnőttként élnem az életet.Nem őrjöngtem,nem sikítottam,csak belül haldokoltam.Leakartam küzdeni az önzőségem.Hiszen nem akarhatjuk,hogy bármi áron,de velünk maradjon a szerettünk,akkor is ha neki az már csak szenvedés.Szóval megkönnyebbültem és sikerült győznöm.
A mama hihetetlen erővel rendelkezett .Ebből az erőből akartam a magaménak tudni egy kicsit legalább és éreztem ,hogy hagyott rám mi előtt örökre itt hagyott és ezt is azért,hogy nekem könnyebb legyen.Kavarogtak az érzések bennem és tudtam,hogy méltósággal kell őt elengednem.Némaság….ez jellemezte az időtlen perceimet,amiknek nem volt eleje,vége….megszűnt az idő.Aztán jött a temetés napja.Ahogy kinyitottam a szemem reggel rögtön jöttek a szavak a fejemben,megállás nélkül.Végre legalább magamban tudtam beszélni.Ekkor született ez a kis vers:
“Nem kívánom már,hogy örökre maradj itt
Bánatom némaságban gyötrődik.
Forróságban jégeső,nem csak könnyű zivatar…
Érted folyik minden könnyem
ami látható és az is ami nem
Ma már tényleg tudnom kell és felfognom,hogy itt hagytál
Tőled tanult méltósággal akarom viselni ami szaggatóan fáj
Létezés az elmúlás után
2012 augusztus 19. | Szerző: sunnyhoney
Kedves Olvasóim!
Nem jellemző az írásaimra,hogy igazán magán jellegűek lennének.A következő bejegyzésem viszont nagyon is az lesz.Mélyebb dolgokat érint,mint amiről könnyedén,poénokkal tűzdelve tudok írni,így ne várjatok humorzsákos sziporkázásokat! Gondolkodtam,hogy hogyan és mikor írjak erről.Azt hiszem most érett meg a dolog…
Mindannyian elveszítünk valakit,hol így,hol úgy.Van mikor egy szerelmet,vagy egy értékes kapcsolatot gyászolunk és van amikor az általunk csodált,nagyra tartott,szeretett ember halála szaggatja és teszi próbára a lelkünket.Olyan helyen pihen meg a lelke amit mi nem ismerhetünk,csak remélhetünk…hogy ott már jobb neki,hogy ott már minden könnyebb.Tudni nem tudhatunk semmit és tehetetlenek vagyunk amit nekünk embereknek nehéz elfogadni.
Pár hónappal ez előtt engem is itt hagyott egy ember ,aki minden mozdulatomban,pillanatomban benne él.Általa és a nevelése által lettem azzá aki ma vagyok.Jó,vagy rossz….most nem ez számít,csak hogy bármilyen is lettem az neki is köszönhető.Így soha senki nem törölheti ki őt belőlem,hiszen általam tovább létezik.Ez a csodálatos ember nem más,mint a drága NAGYMAMÁM.Az eszem azt mondja,hogy mosolyogjak és örüljek annak amit kaptam tőle/belőle,örüljek annak az időnek amit vele tölthettem,amíg magam mellett tudhattam és ne azon sírjak amit már nem kaphatok.Igen,az eszem ezt mondja,de a szemem ,a lelkem és az önzőségem nem engedelmeskedik.Vissza parancsolnám a könnyeket,de nem lehet.
Egész pici koromtól féltem a halálától és amikor bekövetkezett furcsa kettősséget éreztem.Egyrészről azt,hogy most lettem csak igazán védtelen,pici és gyenge,másrészről pedig,hogy mostantól kell tényleg erős,talpraesett felnőttként élnem az életet.Nem őrjöngtem,nem sikítottam,csak belül haldokoltam.Leakartam küzdeni az önzőségem.Hiszen nem akarhatjuk,hogy bármi áron,de velünk maradjon a szerettünk,akkor is ha neki az már csak szenvedés.Szóval megkönnyebbültem és sikerült győznöm.
A mama hihetetlen erővel rendelkezett .Ebből az erőből akartam a magaménak tudni egy kicsit legalább és éreztem ,hogy hagyott rám mi előtt örökre itt hagyott és ezt is azért,hogy nekem könnyebb legyen.Kavarogtak az érzések bennem és tudtam,hogy méltósággal kell őt elengednem.Némaság….ez jellemezte az időtlen perceimet,amiknek nem volt eleje,vége….megszűnt az idő.Aztán jött a temetés napja.Ahogy kinyitottam a szemem reggel rögtön jöttek a szavak a fejemben,megállás nélkül.Végre legalább magamban tudtam beszélni.Ekkor született ez a kis vers:
“Nem kívánom már,hogy örökre maradj itt
Bánatom némaságban gyötrődik.
Forróságban jégeső,nem csak könnyű zivatar…
Érted folyik minden könnyem
ami látható és az is ami nem
Ma már tényleg tudnom kell és felfognom,hogy itt hagytál
Tőled tanult méltósággal akarom viselni ami szaggatóan fáj
Sosem leszek olyan erős és bátor,mint te
pedig akarom,hogy büszke legyél rám…”
https://www.youtube.com/watch?v=cLa6nW_DB9Y
Oldal ajánlása emailben
X