1in2 – VILÁG A VILÁGBAN

2013 szeptember 24. | Szerző: sunnyhoney

Beengedni valakit a világunkba,a szívünkbe,a mindennapjainba,a lelkünkbe…..???

Eggyé válllni,hagyni,hogy a berögzült rossz szokásokat,félelmeket,falakat  lassan,lépésről lépésre lebontsa és ezzel sebezhetővé vállni? Félelmetes dolog….egészen addig amíg nem jön valaki aki ezt könnyeddé teszi,észrevehetetlenné.szerethetővé….és akkor fellélegezhetünk.Elengedhetjük a rossz énünket,minden apró kis hibát.

Jobb ember akartam lenni és féltem,hogy nem jön soha senki akiért majd angyallá változhatok.Feloldozást reméltem….Nehezen nyitottam,büszke,makacs,megközelíthetetlen voltam és talán az is akartam maradni.Könnyebb volt így…….védekezni,nyugtatni magam,hogy nem érhet rossz,mert nem hagyok neki felületet.Azt gondoltam,hogy én nyitott vagyok,de ezt nem volt elég mondogatni…nyitni kellett,de ehhez a megfelelő ember is kellett. Aztán amikor valahol egész máshol jártam ,akkor jött az a kincs ami megnyitott és amiért az angyalszárnyaim előbújtak.

Már nem volt értelme menekülni. Nem lettem más,csak szerethetőbb. Sallangmentes, egyszerűségében bonyolult. Olyan jól elterveztem a dolgokat, amiben Ő nem volt képben.Aztán egy pillanat alatt borult minden. Miért??? Mert nem volt idegen a világa. Ritkán érzem azt,hogy egy a világom valakiével és ebben az esetben teljesen a magaméra ismertem. Tudtam.hogy nem mehetek el mellette,akarok még többet látni,tapasztalni,érezni belőle. Valami húzott felé. Elakartam én vele is játszani amiket régebben ,de a szeretete és a tisztelete felém ami párosult a személyiségével,stílusával,az egyszerűen nem engedte,hogy bántsam. Pedig akartam….tényleg…tudat alatt.

Előtte is tudtam,hogy ha egy kapcsolatban nehézség van…bármilyen pici,vagy nagy akkor sem szabad elmenekülni és eldobni a másikat,csak nem voltam képest erőt venni magamon és szeretettel fordulni a másik felé még akkor is ha fáj valami,vagy ha nem értünk egyet valamivel amit tesz. Így inkább mégis menekültem,nagyobb volt a büszkeségem,a félelmem,a védekezésem,a fellengzősségem. Majd nála ez változott és nem az eszemmel gondoltam át,hogy mit hogyan kéne,egyszerűen csak éreztem,hogy nem tudom őt bántani…védeni,szeretni akartam,vigyázni rá,a harmóniára ami kialakult köztünk,bennünk.

A mindennapokban is vannak dolgok amiket mi máshogy oldanánk meg,máshogy értelmezünk,de nem ragaszkodhatunk görcsösen a mi verziónkhoz,mert akkor magunkba lennénk szerelmesek,ha csak az lenne a jó amiket mi teszünk,gondolunk. Megmutatta nekem ,hogy mennyire imádattal,szerelemmel,tisztelettel ,megbecsüléssel szeret,hogy az élete fontos része vagyok,hogy mindig mindenben ott lesz nekem,hogy értem bármit vállal,hogy értem képes Ő is jobb ember lenni. Az együtt élés minden kis pici nehézségét könnyebbnek érezzük,mert a türelem és gondoskodás felül írja az önzőségünket,türelmetlenségünket,rossz szokásainkat.Nem tudunk igazán haragudni rá és ha bármi rossz is ér akkor is arra vágyunk,hogy eljöjjön az a pont amikor megölelhetjük.

Honnan tudjuk ,hogy Ő az a bizonyos???

Hát egyszerűen csak érezzük,hogy 1 lélek van 2 testben ,illik a világunk a másikéba. Nem csak reméljük és bízunk benne,hogy vele jó lesz,hanem hiszünk abban amit ő képvisel,ami Ő maga.

Nehezen írok a magánéletemről,nem igazán szokásom,főleg amikor új nekem egy egy érzés,gondolkodásmód,de most elérkezett  oda a dolog,hogy ezt is vállaljam és keretbe foglaljam.Nem írtam kézzel fogható dolgokat,mert talán még én sem értem mi történik,de tudom ,hogy hatalmas dolgokra vagyok képes,mert erősebb lettem és ha ez váltotta ezt ki belőlem akkor miért ne vállalnám?

Mernünk kell nyitni,szeretni,törődni,hinni és megmutatni azt is amikor jó nekünk….

Létezés az elmúlás után

2012 augusztus 19. | Szerző: sunnyhoney

Kedves Olvasóim!

Nem jellemző az írásaimra,hogy igazán magán jellegűek lennének.A következő bejegyzésem viszont nagyon is az lesz.Mélyebb dolgokat érint,mint amiről könnyedén,poénokkal tűzdelve tudok írni,így ne várjatok humorzsákos sziporkázásokat! Gondolkodtam,hogy hogyan és mikor írjak erről.Azt hiszem most érett meg a dolog… 

Mindannyian elveszítünk valakit,hol így,hol úgy.Van mikor egy szerelmet,vagy egy értékes kapcsolatot gyászolunk  és van amikor az általunk csodált,nagyra tartott,szeretett ember halála szaggatja és teszi próbára a lelkünket.Olyan helyen pihen meg a lelke amit mi nem ismerhetünk,csak remélhetünk…hogy ott már jobb neki,hogy ott már minden könnyebb.Tudni nem tudhatunk semmit és tehetetlenek vagyunk amit nekünk embereknek nehéz elfogadni.

Pár hónappal ez előtt engem is itt hagyott egy ember ,aki minden mozdulatomban,pillanatomban benne él.Általa és a nevelése által lettem azzá aki ma vagyok.Jó,vagy rossz….most nem ez számít,csak hogy bármilyen is lettem az neki is köszönhető.Így soha senki nem törölheti ki őt belőlem,hiszen általam tovább létezik.Ez a csodálatos ember nem más,mint a drága NAGYMAMÁM.Az eszem azt mondja,hogy mosolyogjak és örüljek annak amit kaptam tőle/belőle,örüljek annak az időnek amit vele tölthettem,amíg magam mellett tudhattam és ne azon sírjak amit már nem kaphatok.Igen,az eszem ezt mondja,de a szemem ,a lelkem és az önzőségem nem engedelmeskedik.Vissza parancsolnám a könnyeket,de nem lehet.

Egész pici koromtól féltem a halálától és amikor bekövetkezett furcsa kettősséget éreztem.Egyrészről azt,hogy most lettem csak igazán védtelen,pici és gyenge,másrészről pedig,hogy mostantól kell tényleg erős,talpraesett felnőttként élnem az életet.Nem őrjöngtem,nem sikítottam,csak belül haldokoltam.Leakartam küzdeni az önzőségem.Hiszen nem akarhatjuk,hogy bármi áron,de velünk maradjon a szerettünk,akkor is ha neki az már csak szenvedés.Szóval megkönnyebbültem és sikerült győznöm.

A mama hihetetlen erővel rendelkezett .Ebből az erőből akartam a magaménak tudni egy kicsit legalább és éreztem ,hogy hagyott rám mi előtt örökre itt hagyott és ezt is azért,hogy nekem könnyebb legyen.Kavarogtak az érzések bennem és tudtam,hogy méltósággal kell őt elengednem.Némaság….ez jellemezte az időtlen perceimet,amiknek nem volt eleje,vége….megszűnt az idő.Aztán jött a temetés napja.Ahogy kinyitottam a szemem reggel rögtön jöttek a szavak a fejemben,megállás nélkül.Végre legalább magamban tudtam beszélni.Ekkor született ez a kis vers:

“Nem kívánom már,hogy örökre maradj itt

Bánatom némaságban gyötrődik.

Forróságban jégeső,nem csak könnyű zivatar…

Érted folyik minden könnyem

ami látható és az is ami nem

Ma már tényleg tudnom kell és felfognom,hogy itt hagytál

Tőled tanult méltósággal akarom viselni ami szaggatóan fáj

Sosem leszek olyan erős és bátor,mint te

pedig akarom,hogy büszke legyél rám…”

https://www.youtube.com/watch?v=cLa6nW_DB9Y